Árvácskák

 
Árvácskák az ablakban,
árvácskák a szívemen,
nem hervad el a hiány
tavasszal se idebenn.
 
Kívül nap süt, bent esik,
elég, hogyha én tudom.
Ráncaim veszteségek
csatornái arcomon.
 
Apám-anyám emlékét
tükröm ragyogja vissza,
vonásaik örökre
a bőrömre karcolva,
 
s Téged hogyha idézlek,
még több árvácska sarjad,
ablakomba szívemről
zuhog rájuk a harmat.

Kegyetlen hóvirág

 
Egyetlen hóvirág -
mintha neked nyílna,
kegyetlen hóvirág -
a tavasz manírja.
 
Lelkemben örök tél,
sose lesz kikelet,
nyár volt, hogy elmentél,
már a nyár se szeret.
 
Egyetlen hóvirág
nyílik a kertemben,
kegyetlen hóvirág
fájdítja a szívem.
 
Ne ríkass, kisvirág,
többé már ne gyere,
hófehér ruhádhoz
nem megy a fekete.
 
Egyetlen hóvirág -
mintha téged hívna,
kegyetlen hóvirág -
sár és könny a sírja.

Túl a nincsen

 
Próbálom megtudni, szeretsz-e még?
Kihűlt szívedben őrzöl-e engem?
Innen az ég oly távoli vidék,
olykor felnézni sincs elég merszem.
 
Holnapra kikeredik a Hold,
hideg csillagfény vetül a kertre.
Teljen bármennyi idő, vársz-e, s mondd,
esel-e még velem szerelembe?
 
Mert kell várjon odaát valami,
túl téren és időn, túl a nincsen,
valami, amiben lehet hinni,
akár a szerelem, akár Isten.

Jánosáldás

 
Ma benézett hozzám a kikelet.
Hellyel s jóféle borral kínáltam.
Mondtam, nálam bármeddig ellehet…
Csak észrevesszük, hogyha már nyár van!
 
A bor fogyott, míg kedvünk egyre nőtt,
kikacagtuk bentről a januárt,
ki hőbörgött az ablakom előtt,
talán még átkokat is kiabált.
 
Ránk józanodott lassan az este,
s tavaszbarátnőm szedelőzködött.
Alig ocsúdtam, kiment a kertbe,
és átsuhant a kerítés fölött.
 
Meg ne romoljék maradék borom,
egy jánosáldást még ráemeltem,
s a január, mint nem kívánt rokon,
küszöbömre ült elégedetten.

Vers vs. vászon

 

Apránként elviszed a szavaim,
és színeket hagysz nekem cserébe,
hogy a hiány komor feketéjét
fessem aranyra, ezüstre, kékre.
 
Mert fáj neked, hogyha sírok érted,
odaátról vigyázod a szívem,
és azt üzened napra nap nekem,
helyetted már magamat szeressem.
 
Hát lilára színezem az álmom
és terveim vérnarancsra festem,
sárgára kenem a téli szürkét,
s reményzöld lett a plafon felettem.
 
Azúrt keverek a csontfehérbe,
ne vakítson se papír, se vászon,
s a színtelen, szószegett heteket
vigaszul hajnalszínekbe mártom.

Újévi fogadalom

 
Mától nem bosszant holmi kicsiség,
nem szorongok képzeletem árnyain,
nem szégyellem, ha szól hozzám az ég,
s hagyom szárnyalni csapongó álmaim.
 
Nem akarok többé megfelelni,
szeretem, ki engem őszintén szeret,
mától nem riaszt, nem gátol semmi,
ha kihív a sors, én elébe megyek.
 
Fogadom, hogy semmit nem ígérek,
hisz régről jóbarátom a véletlen,
ha kegyes, ha kegyetlen az élet,
én teli tüdőből széppé lélegzem.