Emléked telében

Ma két éve, hogy megírtam a búcsúversed,

immár hétszázharmincegy napomból hiányzol.

Elvitted magaddal belőlem a szerelmet.

Nyár van, és szívemet belepi egy hózápor.

Negyven

Összeállt a puzzle, negyven év az asztalon,

negyvenórákban mérve rács ez vagy keret?

Hiszem, hogy az élet egyszeri alkalom.

Nyakon ragadom, mert tettem már eleget.

Nekem kinyílik, ami neked bezárul,

nekem kezdődik, ami nálad véget ér,

előre nézek, lehet bármi leghátul,

tág ez a világ, s annyi minden belefér.

Engem tanítottak "unatkozni" régen,

feltalálom magamat, nem kell itiner,

nem aggaszt a négy fal se nyáron, se télen,

hogyha bennem nap süt és veréb csivitel.

Neked bezárul, ami nekem kinyílik,

neked az a vég, mi énnekem a kezdet,

lehet bármi hátul, én előre nézek,

te épp befejezed, én meg belekezdek.

Van még tervem elég, kábé negyven évre,

ne aggódj miattam, valahogy elleszek,

hosszú egy nap, van eleje, közepe, vége,

és még nem írtam meg a legjobb versemet.

Insomnia

 

Víg napjaimra nehéz esték borulnak,
hiszen mindig hiányoddal takarózom,
és bármennyi is az önfeledt pillanat,
éjjelente futok sötét folyosókon,
órákon át, hátha kifáradok végre,
s magához ölel valami békés álom,
vagy csak beleájulok az emlékedbe,
míg a faliórán fél kettő vagy három.
 
Keveset, éberen s nyugtalanul alszom,
akár a félénk és óvatos szarvasok,
megébredek, hogyha a kutyákat hallom,
s rémes álmokra inkább tévét kapcsolok.
Szorongok, hisz rögvest rám kopog a holnap,
túl az éjen, de még innen a hajnalon,
vergődöm, küzdök mint ki csapdába ragadt.
S nem vagy itt, hogy elaltass. Magam ringatom.

A költő és az idő

 
A költőn nem fog az idő,
hogyha akar, a múltba visszalép,
emlékek közt botladozva
nem rémíti meg semmi szakadék.
 
Kipárnázták rég a rímek,
felbuzgó sebeit strófák óvják,
ha gyötrelembe zuhanna,
csak írna róla egy újabb ódát.
 
A költők nem öregszenek,
hiszen vers csorog az ereikben.
Írnak, s vérátömlesztésként
újjászületnek hetedíziglen.

A magyar vers ünnepe

Mikor ünnepel a magyar vers,
a szavak becsülete megnő,
és úgy borul fölénk a szépség,
mint könnyű, nyári bárányfelhő.
 
És Kosztolányi tíz legszebbjét
követi sok száz gyönyörű szó,
költők gyötrelme és öröme,
hit, háború, hála, harangszó.
 
Mikor a magyar vers ünnepel,
mind egybegyűlnek a csillagok,
s felfénylő nagyok égboltjára
ezernyi kortárs visszaragyog.

Árvácskák

 
Árvácskák az ablakban,
árvácskák a szívemen,
nem hervad el a hiány
tavasszal se idebenn.
 
Kívül nap süt, bent esik,
elég, hogyha én tudom.
Ráncaim veszteségek
csatornái arcomon.
 
Apám-anyám emlékét
tükröm ragyogja vissza,
vonásaik örökre
a bőrömre karcolva,
 
s Téged hogyha idézlek,
még több árvácska sarjad,
ablakomba szívemről
zuhog rájuk a harmat.

Kegyetlen hóvirág

 
Egyetlen hóvirág -
mintha neked nyílna,
kegyetlen hóvirág -
a tavasz manírja.
 
Lelkemben örök tél,
sose lesz kikelet,
nyár volt, hogy elmentél,
már a nyár se szeret.
 
Egyetlen hóvirág
nyílik a kertemben,
kegyetlen hóvirág
fájdítja a szívem.
 
Ne ríkass, kisvirág,
többé már ne gyere,
hófehér ruhádhoz
nem megy a fekete.
 
Egyetlen hóvirág -
mintha téged hívna,
kegyetlen hóvirág -
sár és könny a sírja.

Túl a nincsen

 
Próbálom megtudni, szeretsz-e még?
Kihűlt szívedben őrzöl-e engem?
Innen az ég oly távoli vidék,
olykor felnézni sincs elég merszem.
 
Holnapra kikeredik a Hold,
hideg csillagfény vetül a kertre.
Teljen bármennyi idő, vársz-e, s mondd,
esel-e még velem szerelembe?
 
Mert kell várjon odaát valami,
túl téren és időn, túl a nincsen,
valami, amiben lehet hinni,
akár a szerelem, akár Isten.

Jánosáldás

 
Ma benézett hozzám a kikelet.
Hellyel s jóféle borral kínáltam.
Mondtam, nálam bármeddig ellehet…
Csak észrevesszük, hogyha már nyár van!
 
A bor fogyott, míg kedvünk egyre nőtt,
kikacagtuk bentről a januárt,
ki hőbörgött az ablakom előtt,
talán még átkokat is kiabált.
 
Ránk józanodott lassan az este,
s tavaszbarátnőm szedelőzködött.
Alig ocsúdtam, kiment a kertbe,
és átsuhant a kerítés fölött.
 
Meg ne romoljék maradék borom,
egy jánosáldást még ráemeltem,
s a január, mint nem kívánt rokon,
küszöbömre ült elégedetten.

Vers vs. vászon

 

Apránként elviszed a szavaim,
és színeket hagysz nekem cserébe,
hogy a hiány komor feketéjét
fessem aranyra, ezüstre, kékre.
 
Mert fáj neked, hogyha sírok érted,
odaátról vigyázod a szívem,
és azt üzened napra nap nekem,
helyetted már magamat szeressem.
 
Hát lilára színezem az álmom
és terveim vérnarancsra festem,
sárgára kenem a téli szürkét,
s reményzöld lett a plafon felettem.
 
Azúrt keverek a csontfehérbe,
ne vakítson se papír, se vászon,
s a színtelen, szószegett heteket
vigaszul hajnalszínekbe mártom.

Újévi fogadalom

 
Mától nem bosszant holmi kicsiség,
nem szorongok képzeletem árnyain,
nem szégyellem, ha szól hozzám az ég,
s hagyom szárnyalni csapongó álmaim.
 
Nem akarok többé megfelelni,
szeretem, ki engem őszintén szeret,
mától nem riaszt, nem gátol semmi,
ha kihív a sors, én elébe megyek.
 
Fogadom, hogy semmit nem ígérek,
hisz régről jóbarátom a véletlen,
ha kegyes, ha kegyetlen az élet,
én teli tüdőből széppé lélegzem.