Insomnia

 

Víg napjaimra nehéz esték borulnak,
hiszen mindig hiányoddal takarózom,
és bármennyi is az önfeledt pillanat,
éjjelente futok sötét folyosókon,
órákon át, hátha kifáradok végre,
s magához ölel valami békés álom,
vagy csak beleájulok az emlékedbe,
míg a faliórán fél kettő vagy három.
 
Keveset, éberen s nyugtalanul alszom,
akár a félénk és óvatos szarvasok,
megébredek, hogyha a kutyákat hallom,
s rémes álmokra inkább tévét kapcsolok.
Szorongok, hisz rögvest rám kopog a holnap,
túl az éjen, de még innen a hajnalon,
vergődöm, küzdök mint ki csapdába ragadt.
S nem vagy itt, hogy elaltass. Magam ringatom.