Az
ébredő város lassított felvételén
ásítást
nyom el egy éjsötét kapualj,
a
feketén porló hajnal, akár a szén,
testemben
a vér sűrű hajtóműolaj.
Létezésem
télen konzekvensen analóg,
bennem
a kedély hol alszik, hol szendereg,
az
idő lába egy régi tegnapba lóg,
és
megidézi, mikor megszerettelek.
Fogva
tartja álmomat tested melege,
míg
osztja az óra a mégötperceket,
tarkómon
leheleted forró gesztenye,
tenyeredbe rejtőzöm, fel ne keltselek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése