[Július volt]

Július volt, fülledt, poros, nyári délután,
de éjsötét felhőket vajúdott a távol.
Akár égő sebhelyek a messzeség hátán,
visszhangzott az égbolt a villámok jajától.

Messziről és hosszan jajveszékelt a szél,
míg a bénult szívű, riadt városra zuhant,
kemény volt és szívós, akár a vert acél,
a házak vinnyogva sírtak a tetők alatt.

A víz öklendező csatornák közt robogott,
fák halott testrészeit görgetve a földön,
akár, ha hegynyi hullám támadja a partot,
hogy a föld színéről mindent eltöröljön.

Mintha tort ültek volna féktelen ördögök,
démoni hangokkal teltek utcák és terek,
fekete vászon feszült ki a hegyek fölött,
sikoltozott a szél, akár rémült kisgyerek.

Aztán hirtelen csönd lett, mint ha film szakad,
a nyár tócsákba dermedt a szürke betonon.
A Duna egykedvűn ringatta a hidakat,
s nézte, ahogy a vihar kelet felé oson.