Legyen igaz ünnep

Legyen ma az ünnep szép és valódi,
könnyes vagy vidám, csak legyen igaz,
legyen az asztalon bejgli vagy flódni,
legyen ma minden bánatra vigasz.
 
Legyen ma csak egy, kit ölelni lehet,
legyen a szív ma gondtalan, békés,
legyen csak egy, aki távolról szeret,
legyen emlék minden félreértés.
 
Legyen meghitt ez a fényteli ünnep,
legyen áldott ma minden pillanat,
legyen varázslat és lásd, köréd ülnek
az örökkön örökké igazak.

Angyalomhoz advent idején

Közelít már a legszentebb ünnep,
a várakozás mégis csorba bennem,
hiszen vállamon angyalok ülnek –
balomon egy, a jobbomon meg ketten.
 
Szép apránként díszítem a házat
és fényezem bekormozódott lelkem.
Habár melegítenek a szárnyak,
a hiány hidege borzong idebenn.
 
De eljön a karácsony majd így is,
és jó, hogy van, kiket szeretni lehet,
a csodanap elérkezik mégis,
enyhítve a fájó veszteségeket.
 
Drága angyalok, hát, maradjatok,
súgjatok fülembe szép emlékeket!
Kiket szerettek, halhatatlanok,
homlokom falán ott van fényképetek.

Átjáró az őszből

Hiszem, van az őszben egy pillanat,
amikor a szédelgő falevél
szépséges, ősi röpte megszakad,
s csak úgy váratlanul elül a szél,

fészkükre némulnak a madarak,
aranyszín fény csorog a vén fákról,
várakozás feszül az ég alatt -
s az Isten csöndesen visszaszámol.

És akkor elindulnak a lelkek.
E ritka varázspercében az ősznek
egy fénypászmában most útra kelnek,
békésen, mint szelíd léptű őzek.

Aztán a világ megrázza magát,
ájult falevél hullik a földre.
Felsejlett az őszben az odaát,
s néhány lélek útját kijelölte. 

Óraámítás

Ellopunk egy órát, később visszaadjuk:
plusz egy, majd mínusz egy - így is, úgy is zéró.
A konok idő ellen nem lehet sanszunk,
sánta és fogatlan ez az ajándék ló.

Ház a tengernél

Szívem örökbérletében
egy újabb románcnak már nincs hely,
ez a kecó nem kiadó,
itt csupán barátok férnek el.
 
Elment a korábbi bérlő,
és a kulcsot se kértem vissza,
most is szép környéken lakik,
azt írta, az ég mindig tiszta.
 
S bár angyaliak a lányok,
azt mondja, inkább egyedül él,
mert hiszi, hogy eljön a nap,
s lesz egy házunk a tengernél.
 
Így vigyázom a szívemet,
hogyha menni kell majd, szép legyen.
Ez a kecó nem kiadó,
itt már nem fér el új szerelem.

Kamratöltögető

Szüretelek még a nyárból,
mézaranyát lassan lepréselem,
szedem a zöldet a fákról,
hogy jövő tavaszig elég legyen.
 
A szürke, téli hetekre
apró bárányfelhőket dunsztolok,
kamrapolcomon csatosüvegben
késő májusi szellő sustorog.
 
Frissét a nyári esőknek
kompótlének gyűjtöm be cseppenként,
sorakoznak a befőttek,
s alájuk pipacsmezőt tépek szét.
 
Napugarakból szörp készül,
a nyári alkonyt dzsemmé sűrítem…
Telik a kamra, míg végül
rám kopog az ősz barnán, szelíden.

Szívem az asztalon

Megnőtt köröttem a ház,
a bútorok közt elveszek,
visszhangot ver a fohász,
a falak félelmes hegyek.
 
Morajló ég a plafon,
táguló tér a nappali,
szívem kint az asztalon,
mert bentről alig hallani,
 
hogy könyörög utánad,
csak mondja, mondja hiába,
sír utánad a házad,
és be vagyok ide zárva.
 
Nem találom a kulcsot,
s a kilincset se érem fel,
egy éve csak tanulok
elbírni az emlékeddel.

66.

Ha ma koccintasz valakivel odafönt,
tudd, hogy ki szeretett, ma könnyek közt köszönt,
tudd, hogy emléked nem halványul, nem kopik,
hogy van szerelem síron túl, az örökig.

Pótlójárat

 

Mint egy egyszerű pótlójárat,
olyanná lett mára az életem.
Permanensen fel- és leszállok
hét közben és persze hétvégeken.
 
A menetrendet most én írom,
nem ügyelek holmi csúcsidőre.
Ott áll meg, ahol én akarom.
s magam vagyok magam ellenőre.
 
De a hiányt mégse tölti be,
mintha folyton üres buszon ülnék.
A Holnapra vett bérletemet
újra s újra széttépi egy emlék.

Nem őrzök sebeket

 

Én nem dédelgetem sérelmeimet,
a kicsinyes viták futhatnak szabadon.
Nem ringatom őket, mint a gyermeket,
és nem rágódom félreértett szavakon.
 
Mert egy apróság is felnőhet bennem,
megölhet bent mindent, mi múltamból szép,
és akár a rák, megeszi a lelkem -
így hát elengedem a hiúság kezét,
 
s nem viszem magammal, hagyom, hadd menjen,
nem cipelek haragos, fölényes gőgöt,
nem dajkálok mérgeket a szívemen.
Sebeket nem, csupán kötéseket őrzök.

Rekviem

Megkerülte a Föld a Napot,
felfalták egymást a hónapok,
őszre tél lett, s most megint nyár van,
s a világ nem áll talpig gyászban.
 
Csak úgy folyt tovább a létezés,
nélküled is ébredt a Nap és
az alkony se maradt el soha...
Hogy voltál, csak bennem van nyoma.
 
Csak ábránd, hogy számontartanak,
lehetsz jó vagy akár rongy alak,
hogy lesz-e, ki emlékezik rád,
rejtély. S tudd, hogy nem a te hibád.
 
Mert a világnak tényleg mindegy,
hány lélek érkezik, s mennyi megy.
Súlytalanok vagyunk, hópihék.
Nem tart értünk senki gyászmisét.
 
Egy nap majd tanúja sem marad,
hogy voltunk e kicsiny ég alatt,
ezért örök rekviemképpen
emlékedet rímekre tépem.

Kapd el

Csak élni kell, őszinte örömmel,
szeretni kell, amíg csak lehet,
átadni magad, hogyha megölel,
játszani, akár egy kisgyerek.
 
Tizenkilencre is lapot húzni,
aki halogat, az sose nyer,
megélni, a holnapra fütyülni,
lehet, az többé sose jön el.
 
Ma kell ott lenni, ma kell megtenni,
utazni, hová visz a lábad,
ami rossz, azt örökre feledni,
és vonatból nézni a tájat.
 
Nevetni magunkon, hogyha úgy van,
vagy kiröhögni az életet,
benne kell lenni a pillanatban,
mert nem elég csak a képzelet.
 
A sors egy igazi szemétláda,
és Isten is sokszor félrenéz.
Ha ma nem, holnap már tán hiába.
Kapd el, mielőtt még elenyész.

Elvonul

Viharfelhőn üldögélek,
nézem a várost alattam.
Idefent sok tiszta lélek,
mi rossz, azt odalent hagytam.
 
Összepacsizok a Nappal,
hagyom még játszani kicsit,
egy szélkölyök körbenyargal,
odébb meg nyílik a zsilip,
 
és ömleni kezd az eső,
az utca futásnak ered,
piros lesz minden háztető,
és örülök, mint egy gyerek,
 
hisz nyílnak a színes ernyők,
egyszerre szép lesz a város,
foszlik a szürke, a fáradt,
a zápor mindenkit átmos.
 
Gondokat sodor el a szél,
bánatot old a fergeteg,
vállamon angyal üldögél,
akivel összenevetek,
 
hiszen az élet rendbe' van,
tényleg kék odafent az ég.
Már nem félek a viharban.
Elvonul - s ez több, mint elég.

Talán képtelenség

 
Talán nem írok többé verseket,
talán majd nem gondolok többé rád,
talán az összes szavam elveszett,
talán nálad van már mind odaát.
 
Talán elhiszem, hogy lapos a Föld,
talán én is konteókat gyártok,
talán a kék fű felett az ég zöld,
talán csupán egy hologram vagyok.
 
Talán képtelenség ez az élet,
talán könnyekből van az óceán,
talán a Holdra is van egy bérlet,
talán te szerethettél igazán.
 
Talán egy nap majd elfelejtelek,
talán holnap lesz a tegnapelőtt,
talán nem számolom a heteket,
talán nem veszek többé levegőt.

Hiányod-dal

 

Úgy rohannak fölöttem a hetek, hónapok,
hogy elhitetik velem is, hogy jól vagyok,
és nem érzem, hogy sírnom kéne egész nap,
hisz a mindennapok nélküled is szaladnak.
 
A sűrű nappalokra rövid éjek jönnek,
zajban érzem jól magam, nem bírom a csöndet,
már januárban félig telt a naptáram,
mert arra van az életem, hogy használjam.
 
De persze csak átverem a szegény szívemet,
nélküled a szép élmények csupán díszletek,
s köztük ezerrel pörgök egy forgószínpadon,
hogy elszédüljön bennem minden fájdalom.

Emlékedbe öltözve

A tavaszt idén már nélküled várom,
a kert is nélküled borul majd zöldbe.
Átléptél már egy nyár-ősz-tél határon,
és lelked már a kikeletbe szökne.
 
Egy esztendő szép apránként körbeér,
s most más időszámítás szerint élek.
Emléked, mint nem hervadó falevél,
fogódzik ágába az öröklétnek.
 
Egyszerre vagy itt, ugyanakkor távol.
Az idő is furcsa: sebes, majd lomha,
egyszer fölsegít, máskor meg rám számol,
egyik napom kerek, másik meg csonka.
 
Árnyékként kísér, jön velem hiányod,
de nem felhőzi el maradék életem,
és tudnod kell, hogy bármeddig is vársz ott,
majd emlékedbe öltözve érkezem.

Alkudozás

Rám találtak a színek a gyászban,
pedig bánatomat úgy vigyáztam,
dédelgettem, akár a gyermeket,
hogy holtadban is szerethesselek.

Köröttem pirosak, sárgák, zöldek,
fekete szívemre ráfestenek,
s ahogy egyre nőnek a rétegek,
én csak jobban és jobban féltelek,

hogy eltűnsz egy nap a színek alatt,
és nem látom többé az arcodat,
nem leszel majd más, csupán egy fénykép,
és elveszel mindörökre végképp.

Hagyjatok, színek, éljek feketén,
alig vagyok még gyászom elején.
Enyém az árnyék, a fény tiétek.
Hagyjátok bennem a sötétséget.

Most és mindörökké

Te vagy az én bálintom,
bár nyomokban se hasonlít a neved,
és egyszer se ültük meg
ezt a - lássuk be - butácska ünnepet.
 
Most mégis csupán te jutsz
eszembe, ma minden csak rólad mesél,
és bármit odaadnék,
ha ma kicsit még mellettem lehetnél.
 
Mert százezerszer kéne
elmondanom, de nincs rá több alkalom,
hogy most és mindörökké
te leszel az én angyal-valentinom.

Szemfényvesztés

Ne higgy a tavasznak,

ha túl korán érkezik,

a fények megcsalnak,

mint téged az éveid.

Hamis a február,

csak áprilisi tréfa,

tükröd is szimulál,

és te vagy a játéka.

Mintha a nap sütne:

hajadban ezüst szálak,

a lét apró trükkje,

hogy utat adj a mának.

Álomhozó

Álmodj velem, hogy lássalak,
mert engem elkerül az álom,
ringass el angyal-karodban
összes féléber éjszakámon.
 
Altasd el csapongó elmém,
űzd el a valóság árnyait,
a rám törő reszketésben
melegítsenek át szárnyaid.
 
Aztán egy éjjel talán én
is veled álmodhatok végre,
lehet, hogy éppen itt lennél,
s kettőnk álma egymásba érne.
 
S folytatódna, mint azelőtt,
nem lenne, csak egyszerű élet:
éjjel-nappal csak álmodnánk,
te szeretnél, s én szeretnélek.

Másnap

Azt beszélik a hírek,
hogy csak egy napra kitavaszodik,
hogy március lesz holnap,
kora reggeltől egész hajnalig.
 
Télbe bódult madarak
tátognak majd a tarkopasz fákon,
a torkukra forrt dallam
olyan lesz, mint félbeszakadt álom.
 
Felolvadnak az utcák,
frissen csörgő patakokká lesznek,
s a postaládákból csekk
helyett szerelmeslevelek esnek.
 
Tükörré fényesednek
a tekintetek és az ablakok,
a megrészegült város
pezsgőként vedeli a harmatot.
 
Aztán eljön a másnap,
a tél csúnya fejfájással ébred,
s az egynapos macskajaj
emlékét csak a versem őrzi meg.

Tűrd gyászomat

 

Talán unod már, hogy még mindig búcsúzom,
hogy a versem éjfekete monológ,
hogy szavaimból süt feléd a fájdalom,
hogy soraim sötét, hideg folyosók,
ahol csak homályos árnyalakok járnak,
mint ősrégi temetőben a lelkek,
hogy túl sok, s agyonnyom téged is bánat,
és nem cipeled velem ezt a terhet.
 
Hidd el, kedves, tudom, neked se könnyű ez,
tudom, hogy furdal a lelkiismeret,
hogy minden könnycseppem téged is megsebez,
hisz csak halálodból nyerek ihletet.
De hogyha elhagytál, hát gyászomat tűrjed,
fogadd el önzésem, jár nekem ennyi,
égesd magadba a neked szánt betűket,
hogy érezd, milyen hiába szeretni.