Tűrd gyászomat

 

Talán unod már, hogy még mindig búcsúzom,
hogy a versem éjfekete monológ,
hogy szavaimból süt feléd a fájdalom,
hogy soraim sötét, hideg folyosók,
ahol csak homályos árnyalakok járnak,
mint ősrégi temetőben a lelkek,
hogy túl sok, s agyonnyom téged is bánat,
és nem cipeled velem ezt a terhet.
 
Hidd el, kedves, tudom, neked se könnyű ez,
tudom, hogy furdal a lelkiismeret,
hogy minden könnycseppem téged is megsebez,
hisz csak halálodból nyerek ihletet.
De hogyha elhagytál, hát gyászomat tűrjed,
fogadd el önzésem, jár nekem ennyi,
égesd magadba a neked szánt betűket,
hogy érezd, milyen hiába szeretni.