Korán
volt még. Az ágy szélén ültünk,
s épp
azon tűnődtem, mi lehet még,
mi
nem történt meg veled és velem,
hogy
a hosszú, együtt töltött évek alatt
mi
az, ami valahol valamiért elmaradt.
Álmodtam
– mondtad. S mesélni kezdtél.
Hallottam,
hogy odakint feltámad a szél,
és jó
volt még nem elkezdeni a napot,
csak
nézni, mint nyújtóznak az álomgyűrött,
félig
lerúgott paplanok.
Mentetek,
mondtad, s említettél valami
rokont,
hogy valahová mentetek.
És –
kérdeztem -, hogyan tovább?
Nincsen
tovább. Csak mentünk.
Aztán?
Csak ennyi?
Igen.
De olyan szépen tudtam menni.
Az
idő mintha megtorpant volna egy pillanatra,
elcsuklott
a hangod, és sírni kezdtél olyan furcsa,
szokatlanul
magas regiszteren.
Én átöleltelek
nagyhirtelen,
s
arcunkon közös barázdát nyitott a sós,
folyékony
fájdalom.
És csak
csorgott, csorgott le a nyakadon
és
az államon megállíthatatlanul,
s akár
az eső, ami nedves betonra hull,
meztelen
talpunk alatt tócsává dagadt.
A parketta
elfuserált tengerként
hullámzott
a sarokban, a tolószék alatt,
s arra
gondoltam, voltaképpen mennyit,
és milyen
nagyokat is nevettünk együtt
mi
már, s hová a könny kacagni jár,
ott
olykor a sírásnak is rendelt ideje van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése