2020. május 31., vasárnap

Hová a könny kacagni jár


Korán volt még. Az ágy szélén ültünk,
s épp azon tűnődtem, mi lehet még,
mi nem történt meg veled és velem,
hogy a hosszú, együtt töltött évek alatt
mi az, ami valahol valamiért elmaradt.

Álmodtam – mondtad. S mesélni kezdtél.
Hallottam, hogy odakint feltámad a szél,
és jó volt még nem elkezdeni a napot,
csak nézni, mint nyújtóznak az álomgyűrött,
félig lerúgott paplanok.

Mentetek, mondtad, s említettél valami
rokont, hogy valahová mentetek.
És – kérdeztem -, hogyan tovább?
Nincsen tovább. Csak mentünk.
Aztán? Csak ennyi?
Igen. De olyan szépen tudtam menni.

Az idő mintha megtorpant volna egy pillanatra,
elcsuklott a hangod, és sírni kezdtél olyan furcsa,
szokatlanul magas regiszteren.
Én átöleltelek nagyhirtelen,
s arcunkon közös barázdát nyitott a sós,
folyékony fájdalom.
És csak csorgott, csorgott le a nyakadon
és az államon megállíthatatlanul,
s akár az eső, ami nedves betonra hull,
meztelen talpunk alatt tócsává dagadt.

A parketta elfuserált tengerként
hullámzott a sarokban, a tolószék alatt,
s arra gondoltam, voltaképpen mennyit,
és milyen nagyokat is nevettünk együtt
mi már, s hová a könny kacagni jár,
ott olykor a sírásnak is rendelt ideje van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése