Lóci verset ír – Szabó Lőrinc inverz

Fürkészni indultam a kertet.

Fáit jól eszembe véstem,

s kifigyeltem harsány bokrait,

a nyúl miatt voltaképpen,

hogy hová rejti majd a hímest.

S hogy négykézláb kúsztam-másztam,

kezem elakadt egy aprócska,

gyönge madárfiókában.

Nem élt már, így hát elsirattam,

s kérdőre vontam az Istent.

Hogy nem felelt, apámhoz mentem,

ki könyökölt félrebillent

fejjel egy üres papír fölött,

és szavalni kezdtem hadarva:

- „Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.” -

Látva, nem érti, magyaráztam:

- Apu, verset írtam, mint Te! -

Szemüvegét szépre törölve

e kritikát elém tette:

- Hát, a címe? És nem kevéske?

Elférne ott néhány rím még.-

Ó, de hát, csak most lettem költő,

s máris itt a rímirigység.

- És kiről szól ez? – tette a butát,

s én megszántam, hogy ma se írt,

s hogy öntudatlan simogatta

az árva, hófehér papírt.

- Apu, most megyek ki játszani!

- Na menj csak – felelt zavartan.

Ő még elkapott és megcsókolt.

- Te csak írj! – és elszaladtam.