Parttalan szavak

Az idő a költőt lecsendesíti.

Elnyugszik, mint ár végeztén a folyó.

Hisz’ oly jó a mederbe visszatérni,

ahol egykor csupán szendergett a szó.

Ott csend van. Lapos kövek csiszolják az

egymáshoz koccanó gondolatokat.

Ott nincs nyárlobogás, tél, ősz - csak tavasz.

S minden betű a kezdethez csalogat.

A szavak özönéhez, mik kéretlen

jönnek, s verssé gyűlnek egy-egy rím körül.

Örvény van akkor talán a lélekben,

hogy kifordul a mély, s felszínre kerül.

És évek, emlékek vetődnek partra:

fájások, harag, gyönyör és félelem.

Az embert a költészet kitakarja,

akkor is ruhátlan, ha nem meztelen.

Aztán idővel az írás megszelídül,

szemérmes lesz, nem kiált mindent versbe.

Ezen a folyón a könnyű elmerül,

s ami nehéz, azt a jóisten verje.