Bolond
ez a nyár, ki- és betakar,
felhők
között bújócskáznak a rímek.
Dalomat
elmossa egy zivatar,
míg
az ihlet fölé sátrat kerítek.
Szél
kapja fel kámfor szavaim, de
Téged
szeret a szaladó gondolat.
Lám,
beleír minden költeménybe,
s
itt vagy már velem a napernyő alatt.
Milyen
banális - égszínkék az ég.
Mondd,
való-e nekünk így szeretni még,
vagy
mert őszülünk, hát titkolni kell?
Ez
a pillanat most pont arra elég,
hogy
eltűnjön felőlünk az árnyék,
s hogy
ne lehessen pótolni semmivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése