Ahogy
jövök ki a házból, hátulról látom:
szunyókál,
mellére bólintott fejjel.
Elbóbiskolt.
Korán fekszik, korán kel.
Nem
változtat hetven évnyi szokáson.
Karját
egybefonva ül a szűrt napsütésben,
két
lába bokánál lazán keresztbe vetve.
Nézem.
E hosszú ember mintha gyermek lenne,
alakja
furcsán hat az apró horgászszéken.
Kedvem
lenne szikár válla mögé állva
őszre
vált üstökét lágyan megsimogatni.
Összeér
a szívverésünk. S fáj kihallani,
hogy
anyu nélkül ő is milyen nagyon árva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése