Tegnap
megidézett a déli harangszó.
Mintha
gyermekkoromból zúgott volna át
a
feledésbe merült éveken.
S
pár pillanatra ott volt a körfolyosó,
napsütötte
szobám egy lusta szombat délutánon,
ahogy
a halványsárga nejlonfüggöny előtt
a késő
tavaszi fénypászmában táncoló
porszemekből
kibomlik
törékeny,
ám szigorú alakod.
Alig
sírtam, mióta elmentél.
Isten
a tudója csak, miféle űrt hagytál bennem,
ahonnan
váratlanul,
olykor
egészen profán helyzetekben
dereng
fel az emléked.
Mégsem
jönnek a könnyek.
Pedig
te tudod csak igazán, milyen
könnyen
sírós fajta vagyok.
A
te fajtád, anya.
Mi
sose szégyelltük, ha valami fájt.
Látod,
most mégis csak a torkom szorul
egy-egy
villanásnyi időre,
aztán
mintha menekülnél előlem,
arcod
visszahúzódik abba az ismeretlen,
rideg
tartományba,
ahová
nem tudok utána menni.
Ami
fájt, sose szégyelltük.
Csak
minden mást.
Az
ölelést,
a
nyelvünkön lévő szavakat,
a
gyöngédség apró megnyilvánulásait,
amik
bebábozódtak valahol az időben,
s
többé már köztünk
nem
kelhetnek szárnyra.
Úgy
sajnálom, anya.
Közeleg
május első vasárnapja,
s kinyíltak a kertben az orgonák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése