Most, hogy a dús május lassacskán magával
viszi a földre pergő virágszirmokat,
s elnehezülnek zöldbe lobbant lombjuktól
a fák, mintha kérgük alól sóhajtanák:
'Ne szaladj, idő, ne rabold el oly gyorsan
az izzó szemű, lágy húsú tavaszt! Nyár jön,
águnk hersenő gyümölcsöt fakaszt, aztán
szelek jönnek, kora őszi, vad viharok
szaggatják meg rőtre vált koronánk, s egykor-
volt szirmainkat pelyhekké dermeszti a
kíméletlen tél.' A kikelet mindig túl
korán elvetél, s hangtalan fájdalmába
belereszket újra meg újra a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése