Ma megtorpanni véltem a múló időt.
Elpihent alattam a ringó hintaágy,
a száradó ruhákon megült a szél - s lágy
varázsba dermedt a vasárnap délelőtt.
A nyurga tuják csak álltak mozdulatlan,
mint fakóra hervadt orgonavirágom,
s rigónk is elnémult a cseresznyeágon
e tünékeny, május-ittas bódulatban.
Tán csak az ég lett kékebb egy leheletnyit,
és a fátyolfelhők sziluettje tisztább,
de míg állt, önmagára csodált a világ,
s én is feledtem a hétköznapok sebeit.
Aztán a kert újra életre kelt, szarka
cserregett hosszan valahol a közelben,
s az idő, mit imént megtorpanni véltem,
illanó lábnyomát sejtjeimbe varrta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése