Látod,
kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort,
lilát vesznek magukra a fák,
s
a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja
be homlokunk gyöngyfényű falát.
Csípősek
már az álmatag reggelek,
ólmos
hétfőket mutat csak a naptár,
most
jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s
minden szó melegít, mit valaha mondtál.
Tudom,
az ősz nem más, mint múlékony heg
az
esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem
a kezedben óvón megremeg:
lesz-e
minden őszre tavasz ezután?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése