Feltámad a szél, és felhőt harap a Nap,
élet lobban a tél gyötörte ágakon.
A létezés, a holnap új erőre kap -
csak bennem zsong valami furcsa fájdalom.
Maradék szavakat morzsol néma ajkam,
fejemben porladó szikla a gondolat,
szökevény rímek után vonszolom magam,
míg a szótlanság őrjöngve fojtogat.
Ma jobban fáj a csönd, mint eddig valaha,
akár toluló vér, úgy lüktet fülemben.
Lennék a szó, lennék én a vers maga!
...Ha az volnék, se kérhetném már szebben.
Fut az idő, hetekké híznak a napok,
a félelem bilincse ajkamra feszül.
Fűzfából sípot oly' hasztalan faragok,
ha elhaltak a hangok mélyen, legbelül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése