Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.

Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,

elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,

és csak magunk vagyunk,

aztán mi megyünk hozzájuk,

és ők jönnek hozzánk,

de Hozzátok, Tihozzátok már sose,

egyetlenegyszer se,

hogy abban a lakásban már

más asztal van, s azon a más asztalon

idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után

mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,

hogy bármennyi a süti,

mindig marad belőle valamennyi,

hogy bármelyikünk fája alatt állunk,

nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.

és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,

az ajándéklistán már két névvel

kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,

s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok

tompa fájdalmába,

ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –

alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.

S azt hisszük, egyszer majd más lesz,

elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.

De valójában tudjuk, sose lesz más.

Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,

s hogy vannak terek,  mik zárványokká lesznek,

s úgy maradnak.

Betöltetlenek.