Milyen
jó, hogy a időjárásról
bármikor
tudunk beszélgetni,
hogy
a fájó csöndek feloldásaként
lehetőségünk
van mellébeszélni,
és
nem kimondani, ami úgy gyötör,
hogy
minden szó csak pocsolyának való,
dögunalmas
frázis volna.
Elsiklunk
a színvallás elől,
akár
az angolna, és szidjuk a
novemberi,
ónszürke ködöt,
mit
az ég a földre köpködött,
meg
az esőt, ezt a ronda londonit,
ami
hallgatni tanít, és elaltat,
mielőtt
csöndesen sírni kezdenénk.
Hiszem,
hogy ahol te jársz,
ott
minden csupa kék,
de
én szeretem, hogy így esik most felénk,
ilyen
állhatatos-szakadatlan,
hiszen
mindez odakint van,
és
ami most idebent fáj,
az
jó, hogy fáj,
és
jó, hogy kiolthatatlan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése