A régóta nyelvemre kövült szavakat
szinte lerobbantja az emlékek sava,
hogy nincs, kit kazalnyi virággal köszöntsek,
hogy már az idő foglya az odahaza.
A mécses imbolygó, fáradtsárga színe
tearózsák illatát idézi elém,
s belémmar, hogy az ég ma pont annyira kék,
mint az erek folyói anyám kézfején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése