Magasra csapó hullámaim
elcsitulnak egyre apadó kedveden,
s belső harcaid
oly váratlan buknak a felszínre,
ahogy az elbágyadt Duna felfedi
a Ferenc József híd rozsdamarta,
vén sziluettjét.
De lásd be, én vagyok a reggeled
és én vagyok minden estéd,
s bánatod szürke habját
is az én lelkem issza be,
hisz' te vagy a világom közepe
a mindennapok sekély,
ezerszer járt partjain.
Ezért hát sírj, ha sírni kell,
vagy dühöngj, ha másra nincs erőd,
csak vigyázz, hogy engem ne sodorjon el
a benned növekvő félelem attól,
mit az elme felfogni képtelen.
Én vagyok a híd a víz felett
és ha kell, odalenn,
hogyha a partot egyszer csak
a távolba veszni látod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése