Lakmározik a tájból az első őszi köd,
gyomrában utcák, házak és terek tűnnek el.
Félálomban visz a lábam, míg nézem, ahogy
Felfalja a parkok maradék nyári zöldjét,
sárguló fogai közt érett dió ropog,
miközben elmémben, e muzeális gyárban,
egymást hűtik-izzítják a még nyers verssorok.
A reggeli homályt unott eső váltja fel,
a jóllakott köd bokrok védelmébe vackol,
s míg két zivatar közt hirtelen leszáll az est,
bennem a líra már a vézna télre hangol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése