Cseppet sem halhatatlan elégia

 Minden leírt betűvel csak
a halhatatlanságot üldözöd,
remélve, hogy a halálhoz
neked már többé sose lesz közöd,
hogy a veszteségeiddel
a sors egy életre megelégszik,
és versekbe lopva magad
nem visz el soha az enyészetig.

Költőnek gondolva magad
azt hiszed, a halált átverheted,
hogy másként tekint rád az ég,
és varázsszavak majd megmentenek,
hogy a strófa mágiája
félrevezetheti a végzetet,
s a költészet tudja, mire
nem képes más, csupán a képzelet.

De halandóságod rajzát
rád varrja a tükör reggelente,
szemed körül a ráncokat
csúnyán elmélyítette az este,
s hiába írod le százszor,
hogy milyen nagyon szeretsz is élni,
magad fonta koszorúdat
egy nap a vég a fejfádra vési.