Ad acta

Pocsékba megy az idő.

Minden idő, amit nem kedvvel töltesz,

amitől a valami egyszer csak végre több lesz,

amitől szimpla porhüvelyed helyébe

legigazibb önmagad lépteted,

amitől a puszta létezésből

eljutsz addig, hogy élsz.

Addig csak herdálod a nyolctól négyig időt

a ketrecként köréd szorult négy

dögunalmas fal között, hova egy

döntésed valamikor belökött, mert hát,

nemcsak élni, de megélni kell.

Valamiből valahogy.

Pazarolsz, tékozolsz, fecsérelsz.

Hacsak huszonnégy órában nem azt teszed,

amire szíved szerint az életed rendeltetett.

Vajon hány másodperc,

mennyi óra és hány ezer nap hullt

a hiábavalóság kútjába?

Hiába nézel a semmibe utána,

a napjaidból elcsorgott időt

vissza már nem merheted.

Nézd őt: épp verset ír.

Az fát ültet, erdőnek valót.

Semmiből létrehoz, teremt,

megjavítja, ami tönkrement,

gyermeknek dúdol altatót.

Magot vet, komponál, szeretkezik,

megfejti titkát a feketelyukaknak.

Mindeközben téged a Nagy Gépezetben
az év legfényesebb csavarjává avatnak,
s munkád elismeréseként
kijelölik végső nyughelyed két csinos,
indigókék dosszié között.