Senki, sehol, semmikor

Jó lenne egy átlagos novemberi hétfőn

csak úgy elbújni a reggeli ködben,

s feloldódni benne, mint kávéban

az apró édesítőbogyó.

Hétfőnként egyszerűen nem lenni volna jó.

Vagy létezni,

de csak úgy láthatatlanul,

s kívülállóként szemlélni a percek néma

szitálását a váratlan leszálló este

fekete-fehér, lassított felvételén.

Víz alá kéne merülni hét elején,

s péntek délután bukni csak felszínre,

valamikor egy hirtelen ránk melegedett

májusi napon

- lehetne mondjuk rögtön a Balaton –

s addig csak úszni odalent,

álmos halak közt elveszve a gondolattalan,

unott – és végtelenül békés közegben.

Hétfő van, november,

s én el akarok tűnni végleg a betűrengetegben,

mint születő vers elől

az újra és újra visszatörölt sor.

Ha írok, nem látszom.

Nem is lélegzem.

Senki vagyok, sehol és semmikor.