Száz napsugárból csokrot köt nekem,
s körbeudvarol a novemberi ég.
Oly kék, hogy szinte el is feledem,
hogy ablakomban még mindig mécses ég.
Fent és lent közt sután botorkálok,
fáj az emlékek színe, fénye, árnya.
Maholnap ellobbannak a lángok,
s a Csendek Napját elnyeli a lárma.
Vizespohárban arany krizantém,
hervadó tetem, temetővirág.
Apám-anyám magamra ölelném.
Csodaősz van - és kőnehéz árvaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése