Tavasz van. És versek sarjadnak a földből,
a téltől magzatpózba dermedt verssorok.
A szokatlan, tűhegyes kikeletfény bántja
még a csöndesen vajúdó gondolatot.
Dér lepte homlokú, kisded költemények
sírnak fel, hangjuk illanó melódia.
Magához öleli kincseit a lélek,
hogy majd legyen mit magából adnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése