Megint
elővett az a furcsa mélabú,
mikor
késéles reggelekre ébredek,
s
az egymás hátára kapaszkodó hetek
folyama
elhúzódó állóháború.
Jégbordák
fedik az alig múlt ünnepet,
és
csak bántja szemem a hiába-napfény.
Zord
január van, s torokszorító örvény-
bánatomnak
megnyugvást sehol nem lelek.
Ilyenkor
elrejtőznék, mint a gondolat,
lennék
a három pont két zárójel között,
szélcsend
van, és én, önkéntes hajótörött,
a
parttól messze elbújnék a fák alatt.
Nem
tudok sírni, pedig mindenem zokog,
mintha
régi kínokat dajkálna szívem.
Ne
láss, ne szólj, s ne beszélj, hogy észrevétlen
múljak
el, mint a téli, mélabús napok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése