Jelenés a buszon

Ma láttam egy apró, tipp-topp asszonyt.

Őzbarna kabát, rajta szőrmegallér,

kezén finom bőrkesztyű feszült,

s ősz fürtjein kecsesen ült egy bájos,

fekete kalap.

S benne Téged,

lám, rajtakaptalak.

Mert Téged idézett,

kit egykor úgy szerettem,

s kinek emléke örök lenyomat

nem feledő lelkemen.

Hittem, írmagja sincs már efféléknek,

kiknek kezében a bot inkább védjegy,

mint holmi támasz.

Védjegye valami régi szépnek,

a tartás igézetének,

s valami elfeledett, porlepte,

békés miliőnek,

mi már csak édesbús regények

lapjairól szédül elém.

Állt a buszon az a tipp-topp asszony,

közvetlen mellettem kapaszkodott,

s mosolygón, szabódva köszönte valakinek:

„Maradjon, kedves, nem sokáig utazok.”

Néztem szépre aszalt arcán

a megpihent időt,

milyen is lehetett régen, azelőtt,

mikor hajadonfőtt szaladt,

mint ifjú, barna lány,

s nem gondolt a jövővel egyáltalán,

mikor még kalapja fehér volt,

kis sárga virággal,

az élet kacaj volt, öröm és vidám dal,

s olyan volt tán, amilyen te voltál,

s elgondoltam, bár lenne,

hogy ő te volnál.

S utaznánk együtt a tömött hetesen,

mutogatnám neked ezt a

neked is, nekem is örökszerelem,

imádott várost,

hogy mi volt akkor és mi minden más most,

és elkérné jegyed a buta ellenőr,

mondván, ez csak két csacska bakfis,

a kalap, meg a fehér haj hamis,

csak bolond divatja a még bolondabb mának.

Hisz’ nem sejtené,

kabátod alatt jól elférnek

a rég megszokott szárnyak.