Az
októberi alkony úgy zuhan a földre,
hirtelen
halállal bújik feketébe.
Eltűnnek
a kertből idehulló árnyak,
s
tonnányi súlya lesz aprócska szobámnak.
Mintha
jeges űrbe szakadna a szombat,
úgy
kell előcsalni házából a Holdat.
Ülök
a sötétben, taszít a lámpafény,
én
vagyok a zérus vákuumom közepén.
Ki
ne fosszák lelkem a szűkülő nappalok,
versből
kovácsolok magamra lakatot.
Éjszínű
tél jön, már ott áll a határon,
de
tavaszig kitart önkéntes rabságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése