Tűnődöm, az ember milyenféle táj.
Tűri, ha gyökeret ver benne a fáj,
s ha kell, a vihart két öklébe zárja.
Szeret, eltökélten, mint földben a mag,
s porrá hullik benne száz hegynyi harag,
hisz' tudja, harc után sok lesz az árva.
S ha bejárja magát olykor, néhanap,
két gondolat közt a szél hátára kap,
hagyja, hadd vigye bárhová a szárnya.
Az ember csupán szív, szem, kezek és száj,
zsigerek, némi bőr, kék erek és máj -
lelke az, mi szépet lehel a tájba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése