Novemberi tükör

Aranyló napfénnyel áltat a november,
s az ég kékje révült tavaszt idéz.
Csak állok az ablaknál hunyorgó szemmel,
mint csúf, ki csalóka tükörbe néz.

Mert bár hinné, hogy nem ámítja a foncsor,
s akár egy napra is, de szép lehet,
csak olyan, mint árnyék, ha kilép a Napból,
sötét, mi elmossa a színeket.

Lám, ez a Nap is már csak hidegen ragyog,
bőrömön meg-megcsillanó penge.
Ha van is bennem fény, árnyékot nem hagyok,
tükröm sincs és én se vagyok benne.