Mondd, hová tűnnek néha a szavak?
Hová, e kicsinyke ég alatt,
hol minden elfeledett egyszer biztos
szembejön?
Nézem, mint nő heggyé kő a kövön,
hogy születnek új és új csillagok,
de szóból hogyha falakat rakok,
mind összedől.
A csend, mint kő a követ, felőröl,
porrá zúzza bennem a dalokat,
s bár tudom, nyitható minden lakat -
magamba zár.
Vagyok, mint hálóba akadt bogár,
vagyok kavics - mázsányi kő alatt.
Most teher a szó, s minden súlyával
rám szakad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése