Reggel, ahogy sétáltam át a téren,
s gondolatban víg tavaszban jártam,
még utoljára vállamra ült a tél.
Súlya alatt megroggyant a lábam.
Nyakamba zokogta hideg könnyeit -
olyan volt, mint kit a sors üldözött.
Hófehér testét szívemre öleltem,
így halt meg sírva a karjaim között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése