Spleen

Lassan megszokom a mindegyre
hulló, monoton kopogó égi áldást,
mely mint ónszürke palást ül
a zakatoló város csontos vállain.
Lassan megszokom, hogy mélybíbor,
fénylő álmaim is rendre kifakulnak,
mint elrozsdállt levelek, ha
fa tövébe hullnak, hogy beigya
a föld maradék, éltető nedvüket.
Ma néma, vak és konokul süket a világ,
s nem tudom, mitől e rút szomorúság,
mely időről időre megül a lelkemen.
Életunt szavak keringőznek bennem,
lassú táncukra feljajdul a születő
kósza gondolat, mint avar közt
a szunnyadó bogár, mit a koppanó
toboz álmából felriaszt.
Tán elbújok én is a rőtszín őszben,
ne fájjon úgy a tompán sárguló idő.
Elhantolom szavaim súlyos kövek alá,
legyen nekik könnyű a föld,
legyen nekik malaszt az őszi temető.