Már lepereg,
hogyha bántanak, a haragvonatra
nem ülök fel. Megfeszítem csüggedt
vállamat, s azt tartom
meg, ki megérdemel. Kinek számít maradék
szívem (hisz nagyját elvitték
már a gondok), ha korhol is, csupán
szelíden, s nem csak
hallja, érti is, mit mondok. Ki elnézi, hogyha
tévedek, s ki önhibáját elismerni
kész, tükör nekem,
nemcsak képkeret, ha elbuknék, a
felém nyújtott kéz. Az idő gyomlál –
már alig van, ki képes még a
szívével látni, de az a pár
kíséri utam, s már csak
velük jó örülni, fájni.
