Útitársak

Már lepereg, hogyha bántanak,
a haragvonatra nem ülök fel.
Megfeszítem csüggedt vállamat,
s azt tartom meg, ki megérdemel.
 
Kinek számít maradék szívem
(hisz nagyját elvitték már a gondok),
ha korhol is, csupán szelíden,
s nem csak hallja, érti is, mit mondok.
 
Ki elnézi, hogyha tévedek,
s ki önhibáját elismerni kész,
tükör nekem, nemcsak képkeret,
ha elbuknék, a felém nyújtott kéz.
 
Az idő gyomlál – már alig van,
ki képes még a szívével látni,
de az a pár kíséri utam,
s már csak velük jó örülni, fájni.