Szavak pongyolában, avagy vers a meg nem születő versekről

Alszik a tél, az utcán álmos eső szitál,
csak ablakomban jönnek-mennek a cinegék.
A nagy forduló előtt az óra meg-megáll,
ahogy az óév veszti maradék erejét.
 
A megvénhedett percek lassú csoszogása
kihallatszik a renyhe, méla délutánból,
s a szavak is úgy bújnak meleg pongyolába,
mint kik már nem akarnak semmit se a mától.