Nem adja magát most könnyen a tavasz,
toporzékol, mint hisztis kisgyerek.
A betonon szerteázott falragasz,
s nem tudni, mit és kinek hirdetett.
Talán a májust, vagy rögtön a nyarat,
hogy el ne hagyjon minket a remény,
hisz egy sóhaj, s már ősz jár a kert alatt,
s hó fekszik el a házak tetején.
Megtörten üldözöm a négy évszakot,
elolvadnak előttem az évek.
De az ott a tükörben nem én vagyok,
amit láttok, nehogy elhiggyétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése