Viaszba
dermedt november áll őrt a ház előtt,
ránk
zárva a tél masszív, lélektelen ajtaját,
s
krizantémok sárga mosolyába fúlt temetők
illatát
idézik tejködbe ájult éjszakák.
A
fényüket vesztett napok bénán szédelegnek,
az
idő eltöpreng, meg-megáll – tétova vándor,
s
a fűtött szobák mélyén újragyúlt szerelmek
tüzétől
elillan a csüggedés, mint a kámfor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése