Mezítlábas

Hervadnak lassan a ballagók csokrai,
a május futtában sarkamra tapos.
Kiderül, beborul – örökké esteledne.
Az idő bolond, a szerelem viharos.

A nyár szétterít egy nagy, kockás plédet,
hanyatt fekszik rajta a semmittevés.
Szempillái mögött eltűnik a város,
az utca. Véget ér az összes kerítés.

Csak a Nap van és tücskök, meg lóhere,
a mezítlábas gyerekkor fölém hajol:
négykézláb köszönt rám akkor a szerencse,
most nem lelem a fű közt, elveszett valahol.