Látod, Attila, Te, kit úgy tépázott az élet,
ki versbe rejtetted magadnak s nekünk
a Mamát, erdőben a vad nyomát és
homlokodról a legszentebb verítéket,
nem sejtetted hányan ünneplik majd
a költészetet épp a Te születésed okán.
Mert ma, ki e hazában tollat vesz kezébe,
hogy szívét-lelkét a betűk édes bilincsébe
verje, mind ott jár, a Te lépted nyomába',
belőled nőtt ki a szárnya, s emlékedből merít
ihletet. Látod, Attila, örökké menekültél,
de magadat előlünk el nem rejtheted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése