Mindenszentek után, mikor novemberi
esők jönnek konok-monoton, s a hajnal
lehelete megdermed az elfüggönyzött,
fénylő ablakon, a kertek fölé, akár
ólomszín kárpit, csökönyös, lélekölő
köd feszül. Készül a tél bennem is... Egész
legbelül. Odakint még meg-megölel a
fürge, őszi szél, de a szív ilyenkor már
semmit nem remél. A szűkre szabott, bágyadt
nappalokra korai és ólomnehéz
alkonyat szakad. Az est kitakarja a
parkban a belakott padokat, hidege
vág, akár a jól edzett penge, éles és
halálos az éjszaka csendje, s a Hold is
sápadt, vértelen és mostoha, mint járda-
szigeten a vézna koldus-vacsora.
...
Mindenszentek után, mikor elnémulnak
a bolydult temetők, s a krizantémokat
megcsípi a reggeli dér, ez az a perc,
mikor a tél először a lelkemhez ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése