Elbűvöl a gondtalan, nyári éjszaka,
rám borítva lágy, fekete bársonyát.
Szívemhez bújik a tücsökmuzsika,
ahogy hullámokban suhan a kerten át.
Jelzőtüzek gyúlnak a Hold udvarában,
hogy bizarr testű árnyak ne rémítsenek,
ahogy lépek, füvek csókolják a lábam;
közéjük ülve az égre révedek.
S az örök tünemény megbabonáz újra,
mintha lenne ott fenn egy másik életem.
A szél a holnapot az arcomba fújja,
karnyújtásra van csak a véges-végtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése