Kétségbeesett ölelkezésünk
verejtékét őrzi még a testünk.
Csatakos szívvel egymáshoz bújva
kérdi a szemünk: eléggé szeretünk?
Vágyba tekeredve kergetjük el
homlokunk mögül a gondokat.
Csókjaink közt elvész az idő,
menekül a remény vesztett gondolat.
Évek ráncait simítva az ágyon
Lassan csöndesül bennünk a félelem.
Szárnyaszegett madárként verdes
bennünk e hétköznapi szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése