Elnézem őket, ahogy állnak ott
a nyüzsgő pályaudvaron.
szemük alatt vastagon, akár a korom
ül a görcsbe rándult szerelmes fájdalom.
Egymásba fonódó, lázas ujjaikat
fehérre izzítja az elválás kínja,
egyszívüket kőnehéz kérdések
ezredévnyi súlya húzza.
Miért most, miért csak most...?
Miért hogy újra és újra
kirabol minket a cifraléptű sors?!
Nincs válasz, csak zakatol,
egyre közelebbről
zakatol a vámosgyörki gyors.
Szemükben a mindörökké lángja ég,
miközben tudják, elszalad
mellőlük a kíméletlen idő.
Tekintetük egymásba vész,
de a távolság csak egyre-egyre nő.
"A vágány mellé szerelvény
érkezik, kérem, vigyázzanak".
Ajkukon csókokba dermednek
a könnyekbe fúlt szerelmes szavak,
s lám, már fut a vonat, fut a vonat...
Egy esély, egy esély, egy esély -,
kattog a kerék konok-monoton.
Visszajövök-visszavárlak, zakatol a szívük
s én csak nézem őket mélán
a nyüzsgő, zajos pályaudvaron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése