Aranyló nyárba álmodja magát
a házfalakra dermedt novemberi nap,
a rosszkedvű szél szitkozódva száguld,
dühében ártatlan felhőkbe harap.
Mezítelen faágak, mint görcsbe rándult ujjak
görbülnek sírva a fagykék magasba,
szakadt háztetőkön cserepek reszketnek
kiszolgáltatottan, sorsukra maradva.
S ahogy átszeli a várost a vihar,
felszegett fejjel jár nyomában a tél,
konok pillantása dermesztő éjszakák,
fagymarta reggelek csendjéről mesél.
Most még révülten zakatol a város,
a szél süvít hozzá - monoton moraj -,
csonttá fagyott dallamként megreked
kócos kereszteződésekben a zaj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése