Még sosem írtam a méltóságról

Még sosem írtam le, mert azt hiszem, nem akartam szembesülni vele. Elég volt a tudat, nem akartam, hogy még a monitor is rám kiabálja. De egyszer meg kell magyaráznom magamnak, hogy utána elfelejthessem.

Még sosem írtam le, hogy apu aznap halt meg, drámaian rövid betegség után, amikor húgommal elmentünk a Hospice házba.

Mivel az egyik kórházból már átkerült ebbe a másikba, mert abban a kórházban a „nem perspektivikus betegeknek” már nincs helyük. A statisztika nagy király. Aztán ebben a kórházban se biztattak már minket semmivel, bár legalább a „nem perspektivikus beteg” agyréme nem hangzott el.

Apu persze nem tudta, nem mondtuk neki, hogy megkeressük a Hospice szolgálatot. Talán valahogy megérezte előző nap, mikor ott jártunk mi hárman, gyerekek, talán minden sejtünk vagy a tekintetünk azt üzente neki, hogy keressük számára a méltó halált. Ami egy baromság, mert a halál nem lehet méltó. Mihez méltó? Az élethez? A haldoklóhoz? A hozzátartozókhoz? A halál méltatlan az élethez.

Emlékszem, előző délután mindhárman ott álltunk a kórházi ágyánál. Próbáltuk viszonylag tevékenyen kihasználni a látogatási időt – megemeljük a párnádat? nem vagy szomjas?, ráhúzom a lábfejedre a paplant, gyere, lecseréljük a trikódat, hallom, milyen jóízűen etted meg a joghurtot, hűvös a kezed, nem, nem mehetünk még haza, itt vigyáznak rád, nem, nem a Duna mellett van a kórház, fáj valamid, persze, szólok a nővérkének, dehogynem jövünk holnap is… Mindezt úgy, hogy még öt másik beteg mellett jöttek-mentek a családtagok. Méltó halál? Még a méltó körülményekre se létezik megoldás.

Mintha időviharba kerültünk volna, egyszerre telt nagyon gyorsan és őrült lassan az idő – nehéz volt az elengedés, miközben menekültünk volna, hogy ne lássuk a szenvedését. Én érzem még most is azt a gyávaságot, amivel mentem és amivel eljöttem minden alkalommal. Féltem attól az embertől, aki ott feküdt. Ő nem az apu volt. Az apu épp evezett a Dunán, és piacra ment Miskával, a gurulós nyuggertatyóval, vagy éppen főzte az elmaradhatatlan esti teáját, hogy aztán korán lefeküdjön aludni, ahogy mindig. Gyáva voltam, mert látni is féltem a törődött testét, és otthagyni is féltem, hogy mi van, ha holnap már…, mi lesz, ha reggelre…, hogy lesz, ha felhívnak, mi lesz, ha üres az ágy. Gyáva voltam, mert nemcsak a saját halálomtól félek. Rettegek mindenkiétől, akit szeretek.

Szóval elmentünk a Hospice-ba. Amiről azt olvastam, hogy ott majd méltó (már megint ez a hülye szó) körülmények között és szeretetben és odafigyeléssel blabla… Csak hallgattam a vezető vagy vezetőhelyettes pattogó hangját, hogy ha aztán jön a telefon, hogy van hely, akkor nincs lacafaca, jönni kell, azonnal, nincs kecmec, ágy nem állhat üresen, itt rend van és fegyelem, és most tíz perce van, töltsük ki a papírokat gyorsan. Eljöttünk, leforrázva és haragosan. De talán meg is könnyebbültünk, hogy na, aztán ide biztosan nem. De akkor hogy lesz.

És ő másnapra eldöntötte, hogy legyen. Ő tudta, hogy milyen a méltó halál. Elaludt, és úgy döntött, többé nem ébred fel. Ha haza nem mehet, ha a Dunára nem mehet, ő már nem megy sehova. És ezzel megtalálta a méltóságot a halálban, a döntés méltóságát. Ahogy az életben, úgy az elmúlásban sem engedte, hogy döntsenek a feje fölött. Csak így történhetett, másként bizonyosan nem.

Éjféli opció

Elmegy ez az év is. Csak úgy elsétál.
Elsétál hetykén és pofátlanul.
Csak eddig rohant, 
csak eddig volt neki sürgős. 
És az ember végtelenül hülye hős,
sose tanul, csak fut vele, együtt a napokkal,
mindent jó előre megtervez és lefoglal, 
persze mosolyogva, harminckét foggal,
hogy időben és pont akkor 
és pont ott legyen, 
míg percnyi élete úgy libeg,
oly esendőn, akár őszi levél
törékeny ághegyen.

Ha volna varázsköpenyem,
éjfélkor simán magamra ölteném,
hogy elbújtasson, mint szerzőt 
a legapróbb költemény,
vagy elillanjak, akár pezsgőből a
megrészegült, habkönnyű buborék.
Ha lehetne, mikor a tizenkettőt elüti
az óra, egyszer csak sehol se volnék,
hogy ne fájjon úgy,
mikor a lelkes kismutató utoléri,
s hátba veri a kissé már
szenilis és reszketeg öreget. 

Éjfélkor világgá megyek, 
vagy mindenkit egyenként szívemre ölelek.
Nincs más opció.

Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.

Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,

elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,

és csak magunk vagyunk,

aztán mi megyünk hozzájuk,

és ők jönnek hozzánk,

de Hozzátok, Tihozzátok már sose,

egyetlenegyszer se,

hogy abban a lakásban már

más asztal van, s azon a más asztalon

idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után

mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,

hogy bármennyi a süti,

mindig marad belőle valamennyi,

hogy bármelyikünk fája alatt állunk,

nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.

és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,

az ajándéklistán már két névvel

kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,

s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok

tompa fájdalmába,

ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –

alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.

S azt hisszük, egyszer majd más lesz,

elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.

De valójában tudjuk, sose lesz más.

Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,

s hogy vannak terek,  mik zárványokká lesznek,

s úgy maradnak.

Betöltetlenek.

Mindeközben

Én már akkor is unom a telet,

mikor még ki se kerekedett,

s az aszottsovány napok csontjain

úgy feszül a remény, mint az ín.

Sötétben buszoznak a reggelek,

a délutánok korán fekszenek,

míg az utcákon hömpölygő tömeg

elsodorja a legszebb ünnepet.

Pedig ha megállnánk kicsit csöndben,

észrevennénk, hogy mindeközben

megágyaznak a várakozásnak

a földre hullott angyalszárnyak.

Magamkeringető

Egykéthár, egykéthár,
tegnap még alig jár,
egykéthár, egykéthár,
fiú volt, férfi már,

egykéthár, egykéthár,
kering a nagy naptár,
egykéthár, egykéthár,
csodaszép szembogár,

egykéthár, egykéthár,
alig jött, menne már,
egykéthár, egykéthár,
forog egy táncospár,

egykéthár, egykéthár,
suhanó kismadár,
egykéthár, egykéthár,
homályos szemhatár,

egykéthár, egykéthár,
a gyermek csapodár,
egykéthár, egykéthár,
maholnap messze jár,

egykéthár, egykéthár,
az élet tánctanár,
egykéthár, egykéthár,
ne sírj, te nagy szamár.

Senki, sehol, semmikor

Jó lenne egy átlagos novemberi hétfőn

csak úgy elbújni a reggeli ködben,

s feloldódni benne, mint kávéban

az apró édesítőbogyó.

Hétfőnként egyszerűen nem lenni volna jó.

Vagy létezni,

de csak úgy láthatatlanul,

s kívülállóként szemlélni a percek néma

szitálását a váratlan leszálló este

fekete-fehér, lassított felvételén.

Víz alá kéne merülni hét elején,

s péntek délután bukni csak felszínre,

valamikor egy hirtelen ránk melegedett

májusi napon

- lehetne mondjuk rögtön a Balaton –

s addig csak úszni odalent,

álmos halak közt elveszve a gondolattalan,

unott – és végtelenül békés közegben.

Hétfő van, november,

s én el akarok tűnni végleg a betűrengetegben,

mint születő vers elől

az újra és újra visszatörölt sor.

Ha írok, nem látszom.

Nem is lélegzem.

Senki vagyok, sehol és semmikor.