LokálpatriNóta

Budapesten vannak helyek,
jönnek velem, ahogy megyek.
Cipősarkam utak, terek
aszfaltjába vésett sebet.

A Margit híd egy szerelem,
s az egész Tangót megveszem,
egy nyáron át csak hevertem
a Dagály nevű tengeren.

A „Novhét” tér ma Oktogon,
de nyolc szöge mind rokonom,
s a Moszkva teret, ha akarom,
pár randiból összerakom.

Mindkét lábam a Dunában,
a Gellért-hegynek vetem hátam,
s minden utcán, ahol jártam,
flaszterforró örök nyár van.

Évek hosszú sora hagyott
bőröm alatt aszfaltrajzot.
Parkok, hidak, séták, padok,
szakadozott térkép vagyok.

Vannak helyek Budapesten,
fölemelnek, ha elestem,
nem óvhatnám őket szebben:
megférnek a tenyeremben.

Kicsi (s)óhaj

Messze még, anyám, a végső, záró számadás –
újhold jön, csillaggal vert ég és tücsökzene.
Tudom, milyen meddő már e gyermeki vallomás,
zárd mégis szépségkoldus, gyöngécske szívedbe.

Féltelek, s tudom, oly szűkszavú a szeretet,
de tán nem késő még a lelkem szóra bírni.
Adj időt kezemben tartani a kezedet,
s az elherdált évek fölött sírni, csak sírni.

Az út mellett hagyott lány

Alig-május van, zigóta-nyár, 
csatasorban áll ezer tűsarok,
útnak indul egy aszfaltbetyár
egy lányért, kit az út mellett hagyott.

A flaszter mentén szőke, barna -

pillangótestük néma tüntetés.

Az alkony bikinivonala

szánalmas, fájó múltba révedés.

Elfolyó karamell az emlék, 

egy zavaros, félregombolt este,
a többiek csak szomorú lepkék,
ő nem fakul, a szép istenverte.

Félig megevett vers

Mint a kiflik pékségben a polcon,
mellkasomat hátadhoz szorítom,
s ha fordulunk, jóváhagyom azt is,
hisz' egy kifli mégse lehet hisztis.

Olykor alszunk, mint a kerek perec,
hogyha hagyom, félig eleszegetsz.
Kezünk-lábunk összeboronázik,
azt se tudni, melyikünk a másik.

Zivatar

Pokoli forrósággal tűz a nap,
a bőröm szinte lángra kap.

Mint egy nyári képen pontban délben,
hullámzanak a tűzfalak.

Felhőcunami zuhan a földre,

forog a táj körbe-körbe.

Mint tárt szárnyú madár ha vízre száll,

égmoraj simul a csöndre.

És már szakad is a szélesvászon,

ömlik, zuhog téren, házon.

Boldog vagyok, míg a filmem forog,

a moziban bőrig ázom.

Áprilisi dal

A kopott kerti asztalon
tolvajjá lesz az alkalom,
s a zöld napernyő-ég alatt
tollat ragad a pillanat.

Megírják magukat a fák,
a szerelmespár-orgonánk,
a lyuk a házunk ereszén
s a délutáni feketém.

És ír a hintaágy-hajó,
a felhő ki-betakaró,
a töltésen futó vonat
csak zakatoló gondolat.

Nézi a bugris április,
hogy megír versem Téged is,
elénekli magát a dal,
vagy elhallgat, ha úgy akar.

Fegyelmezett vers

Szelídítem magamban a becsvágyat,
hiú álmaimat csillapítgatom.
Hisz’ kedves kis völgyek közt fut a lábam,
és túl messzi, túl magas a hegyorom.

Csak bámulok fel a Nap közelébe –
ha volna is, megperzselődne szárnyam.
Kivagyiságom csúfos véget érne
a távoli bércek meddő rohamában.

Gyalogszerrel indultam, akaratlan,
köröttem társak repültek a csúcsig.
Fegyelmezem a becsvágyat magamban:
a hegyek nőnek, az élet meg múlik.