Csillagokkal fekszem

Csillagokkal fekszem,
s a Hold arcával ébredek.
Nem számolom lassan
a tovatűnő éveket.

Álmodom, hogy élek,
a Naptól tudom, mi a fény.
Gyémántot keresek,
s lám, mindkét kezem csupa szén.

Múlatom az időt,
csak nézem, ahogy elpereg.
Nincsen bennem érzés,
az életem csak szendereg.

Létem csupa kérdés,
a tényekkel a szív perel.
Csillagokkal fekszem,
s a hajnal csendje ringat el.

Néha még

Néha még eszembe jutsz.

Néha még felém hoz a szél egy illatot

a Margit-sziget felől,

néha felidézi talpam a rakpart köveinek

nyári melegét,

vagy elmormolok egy-egy igét,

mit a te szádból szerettem hallani.

Néha még látni véllek a busz ablakából,

vagy fogva tart egy ismerős tekintet,

olykor azon kapom magam,

teszem a dolgom,miközben

időről időre a múltban élek.

Néha elkap valami,valami vágy,

hogy lássalak,hogy tudjalak téged,

de elsodort tőlem e mihaszna élet.

Vagy én küldtelek el? Már nem is tudom.

De nem,sosem hazudom az érzést,

mi egykor az enyém volt,

s már csak gyönge folt botor szívemen.

Halványul egyre,de el sosem múlik,

hiszen az igaz örökké igaz marad.

S ha néha még eszedbe jutok,

lásd majd az én szemeimmel magad.

Narancs Hold

Narancs volt a Hold és hatalmas,
rám köszönt a sudár fák közül.
Oly közel volt, hogy kezem nyújtottam,
s láttam cinkos mosolyán, örül.

Hisz’ társra lelt a magányos éjben,
csillagok közt árva hatalom.
Lassan kúszott fel a nyári égen,
csókját hagyva csodáló arcomon.

Kisfiamhoz

Ahogy forró napokra rázuhan a hűsítő eső,
s a tikkadt földbe visszatér az éltető erő,
úgy indul meg ereimben a lüktető élet,
ha csöndes napjaimon szívemre ölellek téged,
én egyetlenem, én drága aprócska fiam.

Hajad illata, bőröd bársonya szívembe égett,
neked adnám a földön mindazt az ezernyi szépet,
mit láttam, éreztem, kaptam és adhattam,
S ha a világ még ma vadul megindulna alattam,
akkor is teutánad kapna vigyázó kezem.

Mosolyodtól, hangod varázsától felderül a napom,
apró, vesztett álmaimat rendre visszakapom,
ha csöppnyi kezed két kezembe fogva,
szavaid, s kacajod szedem magamnak csokorba,
s szerető szívemre tűzve örökkön viselem.

Hajammal játszik

Hamvadó zsarátnok fölött
csöndesen izzik a sötét,
borzongató fuvallat jő,
az éj vállamra ejti szép kezét.

Szememben tükröz a holdfény,
csillagot kacsint a távol,
hajammal játszik az éjjel,
megszököm vele a mából.

Csöndesen szeretlek

Csöndesen szeretlek.

Magamban. Nem, mint a csitrik,

kik még világba kiáltják

szívük határtalan örömét.

Az én szerelmem csak

benned élve láttatja az erejét.

Álmodban szeretlek,

nézve vonásaid jól ismert rajzait,

mit rejthetnek vajon még

el nem mondott, éjben rejlő álmaid?

Szeretlek ébredőn, morcosan,

szeretlek frissen és szakállas-kócosan.

És szeretlek téged munkába indulón,

sietve adott csókoddal a számon,

s szeretem, ahogy tested nyomát

elsimíthatom az összekuszált ágyon.

Én csöndesen szeretlek,

csak annyira, hogyha múlna,

majd nekem is fájjon.

Estike

Rám csukódik az éj, mint
titkos, míves szelence,
csillagok tündöklése
van odabenn elrejtve.
 
A Hold sápadtan tekint
kócos felhők mögül,
kék árnyak táncolnak
egy duzzadt bokor körül.
 
Megérint a puha csend,
estike illata száll,
reszketeg szívvel, kérőn
hozzám bújik a magány.