Örök-kék

Esernyők nyílnak,
fölénk borul zordan a szürkület,
szemünk lehunyva
felhők fölé repül a képzelet.
Elemelkedünk,
testünk könnyű, akár a kósza szél,
hajunk csupa víz,
kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér.
Táncol az ernyő,
alattunk összemennek a házak,
aprócska folyók,
mint kék erek a bőr alatt futnak.
Ázik a világ,
míg nekünk felhőbe lóg a lábunk,
észre se vesszük,
s már a világ tetején állunk.
Ránk néz a Nap,
arcunk meleg mosolyában fürdik,
alig hisszük el,
hogy odalent órák óta esik.
Maradni kéne,
gyöngéden átkarol az örök-kék,
könnyű elhinni,
hogy idefent lehet az öröklét.